A házhozszállítás váratlan örömei

Én még sohasem rendeltem az 1001-től fonalat. Tegnapig.

Réges-régen úgy volt, hogy útba esett a bolt, abban az időben hímeztem, de annyira csalogató volt a kirakat, hogy benéztem, aztán azon a héten még egyszer, és a következő héten is. Elkezdtem egy takarót kötni, sose készült el, azt hiszem, csak azért kötöttem, hogy legyen indokom bemenni. Mit bemenni? Járni hozzájuk! Jövetbe-menetbe, amikor csak lehetett. Ha Zsuzsit vagy Katát megláttam a kirakatból, mindig bementem.

Aztán megszülettek a hatéves gyerekeim, és mit hoz a sors, Katival (az 1001 létrehozójával és tulajdonosával) szülőtársak lettünk egy éppen születő Waldorf iskolában. Na, hát ettől kezdve, én úgy gondoltam, nekem akár minden nap van jogom bemenni az 1001-be. De azért a takarót csak kötöttem tovább alibiből. Csak hát én nem szeretek kötni. Sebaj! Beiratkoztam Ildikó horgolótanfolyamára, tehát attól kezdve nekem az 1001, hogy úgy mondjam, alma máterem is lett. Már nem laktunk olyan közel, de még mindig útbaesett (ha egy átszállás helyett, hárommal mentem a suliba a gyerekekért), szóval rendelnem sose kellett.

Már csak szépen ki kellet várni, hogy Kati megkérdezze, nem akarok-e egy kicsit a boltban dolgozni, igen sokáig vártam, de nem adtam fel, tudtam, hogy csak eljön ez, vannak álmok, amik szoktak teljesülni.

Tehát látjátok, én nem voltam arra szorulva, hogy fonalat rendeljek.

Egészen tegnapig.

Bezárt a suli, a férjem, aki rendőr, dolgozik reggeltől estig, én pedig kaptam a gyerekekkel egy nyaralót kölcsön (ugye nem kell mondanom, hogy Márti, akitől kaptuk, úgy horgol, mint egy álom, a készülő takaróját látjátok a facebook csoportban). Hoztunk mindent, három iskolás tanulnivalóját, botmixert, mert rémlevest eszünk ebédre hétköznap, egy csomó állatot, mert azok vannak nekünk, és azok felszereléseit, egy tökéletes vak és süket 15 éves kutyától az afrikai csigákig, de nem sorolom. Tizenhét könyvet olvasok egyszerre, és csak akkor vagyok nyugodt, ha másfél kiló fűszer van a kezem ügyében. Szóval leköltöztünk a Dunapartra. Férjem kétszer fordult, volt olyan csomag, amit nem értett, de nem kell mindent értenie neki sem.

És hoztam fonalat. Gondolhatjátok, hogy nem egy gombolyagot, és nem egy projektre. (Nem, a félkész kötött takarómat a múltból, azt nem hoztam).

Nagyon hiányoznak a lányok, meg a bolt, meg a vásárlók, na, de nem ezt akarom mesélni.

Hanem hogy meg akarok csinálni egy nyulas kendőt! Tudjátok, van az a holland nő, aki azokat az iszonyú szines íves kendőket csinálja, mindenféle rátétmintával. De kell hozzá barna, meg nincs sárgám se. És egy hét alatt kiderült az is, hogy nem lesz elég a Romanza. És amúgy is, mégse egy színben akarom a Romanza kendőt.

Úgyhogy tegnap rendeltem.

Hát ez nagyon izgalmas volt! Beraktam a kosárba, kivettem, mást raktam be, aztán megint vissza, amit legelőször. A gyerekeket felküldtem az emeletre (emeletes nyaralónk van!), aztán kiküldtem a kertbe őket, nem hagytak békén, én nyugalomban akartam vásérolni másfél, két órán át, ha már ottjártam, megnéztem az új Malabrigókat is, nagyon jól szórakoztam.

Aztán pedig az izgalom.

Mikor jön? Idetalál a futár? Ide, a világvégére is?

Láttam a lányokat, ahogy csomagolnak nekem, láttam, ahogy Joci, a futárunk, felnyalábolja a dobozomat, nagyon jó volt elképzelni.

Na, hát összecsődült a Duna sor, ahogy megállt a GLS autó és dudált, mindenki várt valamit, de ma csak nekem jött csomagom! Kérdezte Laci bácsi, mit rendeltek, fonalat, felelte fiam, talán zsinórt, helyesbített a pecás, és elismerően bológatott.

Igazán mondom, ez egy nagyon különleges lelkiállapot. Mint írtam, elég régóta ismerem az 1001 fonalakat, szín szerint, szám szerint, összetételre, mindenhogy, ahogy van. De én most online vásárló vagyok, kinyitom a csomagot és meg vagyok lepve, nahát, ez csak ennyire halvány sárga, ó, ez még szebb mint vártam, hm, ezek nem is egészen illenek egymáshoz, nem baj, majd ezt másra használom, ó! élet, de gyönyörű ez az átmenet!

A gyerekek ugráltak a csomag körül, “katonát” nem rendeltél?, kérdezi a fiam, mert neki ez a fonalnév a kedvence, nincs már pont ilyened itt?, kérdezi a nagyobb lányom, csitt!, mondom nekik.

Erre rá lehet szokni: mindent átnéztem, nincs itt 3.5-ös tűm, jövőhéten rendelni fogok…

Próbáljátok ki!