“Nem akarom visszakapni a régi életem” - Annamari története

Csatlakoztunk a Lana Grossa fonalgyár kezdeményezéséhez, és ZOKtóber programunk keretében az október nálunk is a zoknikötés és az emlőrák elleni védekezés jegyében telik. A program egyik része, hogy a hónap folyamán rövid interjúk keretében örömmel és büszkén osztjuk meg gyógyulások történetét, vagy éppen a betegséggel megélt fájdalmat és veszteséget. Meséld el a történetedet! sorozatunk első részeként fogadd szeretettel Annamari történetét. 

Ha szívesen megosztanád velünk történetedet, írj az info@1001fonal.hu e-mailcímre vagy keress minket telefonon.

Annamari ugyanabban az évben vált el férjétől, temette el anyukáját, és változtatta meg az egész életét, amikor bal mellét leoperálták. Nyílt szívvel osztja meg velünk történetét.

Annamari: Tudod, hogy ez most olyan, mint egy lezárás? Most itt ülünk, és elmesélem az egészet, és amikor a műtét után kimozdultam otthonról, akkor jöttem horgolni hozzátok, csak akkor még nem tudtam beszélni róla…

Viki: Igen, hónapokkal később mondtad csak el… Mikor kezdődött az egész? Tudod a dátumokat, mint a családi születésnapokat tudjuk?

Annamari: Persze, minden fontos állomást. 2021 júliusában megkaptam a diagnózist.

V: Elmentél a behívód alapján a mammográfiára?

Annamari: A másodikra. Ekkor már 50 éves voltam. Amikor megjött a 45 éves kori behívom a szűrésre, el akartam menni, tudtam, hogy fontos, de nem értem rá, valahogy én magam nem voltam olyan fontos önmagam számára. Elmentem, és egy hét múlva felhívott az orvos, hogy ne idegeskedjek egy percig se, de jöjjek vissza.

V: Szófogadóan nem is idegeskedtél?

Annamari: Nem. Tudtam, hogy van ilyen, hogy nem jó egy felvétel, látnak valamit, amiről kiderül, hogy semmi. Aznapra csupa olyan nők voltunk odarendelve, akiket visszarendeltek. Én voltam a legfiatalabb, és az utolsó. Jöttek ki az asszonyok megkönnyebbült mosollyal, hogy semmi baj, vaklárma volt csak. Én maradtam utoljára, és velem tényleg baj volt. Egy idős orvos vizsgált, nem kertelt, azt mondta, pontos eredményt majd a biopszia fog adni, de ez bizony daganat. És azonnal azt is mondta, meg fogok gyógyulni, ez a dolgom, és azt is gondoljam végig, mik azok az életesemények, lelki folyamatok, amik a daganat létrejöttét előhívhatták.

V: Ez egyrészt egy holisztikus szemlélet, de el tud sülni rosszul is, hallhatja ebből azt a beteg, hogy “na, erről is én tehetek, csináltam magamnak egy rákot”

Annamari: Igen, de nekem jól esett, nem hibásnak éreztem magam, de elhittem, hogy fontos lesz a gyógyulásban az is, hogy igenis ránézzek arra, mi történt velem az utóbbi évtizedekben.

V: Mi minden?

Annamari: Ekkor már másfél éve váltam. Igazán a végén tartottunk a folyamatnak, ez is nehéz volt, de az ezt megelőző évtizedek voltak igazán nehezek: amíg azt hittem, én mindent megoldok, mindent elviszek a hátamon, ha a férjem magán nem tud segíteni, majd én tudok rajta is. A pénzt is megkeresem, a gyerekeket is felnevelem, minden színtéren megfelelek, tulajdonképpen mindenkinek, gondot nem okozok, teszem a dolgom.

V: Az a generáció vagyunk, akiknek mintájuk is erre van, “Nagy kötényed van, kislányom”, mondta nagyanyám, és már kislányként értettem, elbírok, elviselek mindent. Vagyis el kell bírjak, el kell viseljek mindent…

Annamari: Így bizony. És ekkor már két éve ápoltuk anyukámat, alig múlt el hetven, a covid évében diagnosztizáltak méhrákot nála, nem műtötték meg, azt mondták, nem életmentő műtét, amire újra rendesen működtek a kórházak, már tényleg késő volt. Amikor megkaptam a diagnózist, ő már rettenetesen rossz állapotban volt.

V: Te viszont pontosan tudtad, mi várhat rád, mit jelent a daganatos betegek terápiája, volt módod belelátni ebbe.

Annamari: Igen, és ez elég rettenetes jövőkép volt. Egyetlen percig se gondoltam, hogy belehalok a mellrákomba, egyszerűen ezt a lehetőséget nem engedtem meg magamnak, ott volt a beteg anyám, a végzős gimnazista nagylányom, a fiam, aki akkor kezdte a gimnáziumot, az új életünk hármasban.

V: Ahogy mondani szoktuk, “meghalni sincs időm”

Annamari: (nevet) Tényleg nem volt! Emlékszem, elmondtam anyukámnak, és azt mondta, meg fogok gyógyulni. Elhittem neki. Bíztató volt ez, de támaszom nem tudott lenni, ő szorult ránk, hétről hétre rohamosan romlott az állapota.

V: Mi történt veled a diagnózis után?

Annamari: Beindult a gépezet, biopszia, vizsgálatok, ment minden a maga útján, mondták hol legyek, hányadikán, sok időm nem volt töprengeni. És szeptember 5-én befeküdtem a kórházba, másnap pedig a műtét.

V: Tudtad, hogy mell eltávolítás lesz, vagy maradt még esély arra, hogy a műtét közben dől majd el, elég-e csak kivágni a daganatot?

Annamari: Biztos volt az eltávolítás.

V: Milyen érzésekkel vártad a műtétet?

Annamari: Nem érdekelt a mellem, csak a betegség érdekelt, vagyis a gyógyulás, tűnjön el a daganat, vegyék ki, szabaduljak meg tőle. Az aznapra nem is nagyon emlékszem, de a műtét másnapján hihetetlen megkönnyebülést éreztem. Olyan hihetetlen volt, hogy nem is egészen értettem, napokkal később tudtam meg, hogy a megkönnyebbülés nem csak a daganatom eltávolításának szólt, hanem annak is, hogy a Hospisban anyukám meghalt…

V: A műtéted napján?

Annamari: Igen. Döbbenetes, ugye?

V: Az. És szép is egyben. Ő is megszabadult. Merészség lenne azt mondanom, így tudott veled lenni?

Annamari: Pontosan. Ekkor már hetek óta kapcsolatba se lehetett vele lépni. Biztos vagyok benne, hogy azt a hallatlan nyugalmat, felszabadult, megkönnyebbült érzést, valahogy neki köszönhetem. Misztikus dolgok ezek, persze…

V: Mesélj, hogyan volt tovább a műtét után?

Annamari: Ebből a fura eufóriából felocsúdva jött a nehéz várakozás. Most mi lesz? Hogyan tovább? Most nem szervezték az életemet a vizsgálatok időpontjai, várni kellett a szövettanra, teltek a hetek, minden idegesített, nem tudtam elfoglalni magam, ezelőtt imádtam olvasni, most nem érdekelt semmi, nem kötött le semmi, otthon voltam, és vártam. Ekkor kezdtem el horgolni! Találtam egy olyan tevékenységet, ami lefoglal, de mégis magamra figyelhetek közben. Megnyugtatott ez, kitöltötte a napokat. És ekkor mentem el a fodrászomhoz, hogy vágja le a hajam, jön mindjárt a kemo, én nem fogok abban megkopaszodni, ezt is rendezzük már el előre.V: Nem vacakoltál. És a fodrász mit szólt?

Annamari: Nem volt hajlandó leborotválni, azt mondta, rövidre vágja, ne legyen vele gondom, de ki tudja, mi lesz még. És igaza lett!

V: Na, tessék!

Annamari: Megjött az időpont, mikor járuljak az Onko-team elé, ott volt mindenki, egy egész sereg orvos, mint egy vizsga, vagy egy felvételi, igazán zavarban voltam, ültek körben, és megrémültem, hogy nekem most itt középen le kell vetkőznöm, meg akarják nézni a sebet! De megnyugtattak, hogy mindent tudnak a papírokból, semmit se kell tennem, elmondják, mi a terv, és mivel minden szakterület itt van, most van lehetőségem mindent megkérdezni. Nem lesz kemo, jelentették be. Ezen nagyon meglepődtem, volt egy elképzelésem, fel voltam készülve rá. Most akkor mi lesz, megyek vissza dolgozni, ennyi volt az egész?

V: Levették a bal melled, és irány vissza a hétköznapokba?

Annamari: Na, pont ezt nem akartam, tudtam, hogy minden meg kell változzon, pontot kell tenni a válás végére, és meg kell állnom, el kell gyászolni anyukámat, és meg kell értenem, mi miért történt, új dolgoknak kell teret adnom. Nem mentem vissza dolgozni, az év végéig betegállományban maradtam, foglalkozni akartam a betegségemmel. Kerestem egy csoportot, elmentem egy Simonton tréningre, és ezzel léptem igazán a gyógyulás útjára. Itt ez a kép a táskámon, Róth Anikó munkája, ez az én imaginációs képem, ez vagyok én egészségesen, nyugodtan ringatózva egy csónakban egy nyári tavon… Csodálatos volt megismerni mások történetét, és sok évtized verkli után megtapasztalni a rám jutó figyelmet. Ezt nekem a betegség hozta el, hogy meg tudtam állni, hogy lett időm magamra. Nem tudok nem gondolni rá, hogy meg lehetett volna ezt élni a betegség, a fájdalmak nélkül is…

V: Úgy látszik, másként nem lehetett…

Annamari: Nekem nem ment másként. És ahogy hallgattam mások történeteit, senki se arról számolt be, hogy milyen sokat törődött a betegség előtt önmagával, hogy olyasmit tett volna, ami neki fontos, ami őt szolgálja, és nem a családját, munkahelyét.

V: Egy másik Annamari tért vissza a munkahelyére januárban?

Annamari: Szinte! Jól voltam, jól akartam lenni, és meg is akartam mutatni másoknak, hogy nem történt tragédia. Nem fordultak el tőlem, szívesen voltak a közelemben, reményt, optimizmust tudtam sugározni, és jöttek az új dolgok! Új emberek, új elfoglaltságok, sport, kikapcsolódás. Ekkor mentem el hozzátok a horgolóklubba, ahol minden alkalommal megerősödést és megerősítést éreztem, a megtartás erejét. Mindenki a saját személyiségével, egyediségével volt jelen. És ezért nagyon hálás vagyok.

V: Hordtad a protézis melltartót? Motoszkált benned, hogy implantátum kéne?

Annamari: Hol felvettem, hol nem, nyári melegben egyáltalán nem bírtam, és igazán sosem volt kényelmes, de azt se szerettem, ha rémülten nézik az egymellű nőt a villamoson. 2022-ben úgy gondoltam, nem lesz implantátumom, én már így vagyok teljes, tudtam azt is, hogy nem olyan egyszerű dolog ez, ez sem egy kis műtét, ebből is fel kell épülni majd, nem volt hozzá kedvem, és azt is éreztem, az egész történetet el tudom fogadni a csonkasággal együtt.

V: Pár hete azt súgtad nekem a boltban, “van új cicim…”

Annamari: (nevet) Hát, látod! Ahogy megtanultam erről beszélgetni, ahogy kapcsolatban voltam más nőkkel, egyre többet jött szembe ez a lehetőség is. És belevágtam! Hát, ez is egy kemény menet! Hihetetlen, hogy van aki a mellplasztikát egészségesen is be meri vállalni, ez nem egy kozmetikai műtét, összehasonlítva az eltávolítással, egyértelműen ez viselte meg jobban a testemet.

V: Tulajdonképpen készen van? A tükörbe nézve tetszik, amit látsz?

Annamari: Hát, ez még hosszú hónapok, míg elégedett lehetek, de mivel hétről hétre jobb, bizakodom.

V: Amit mi látunk, nekünk nagyon tetszik, nyugodt vagy és sugárzó!

Annamari: Annyi mindent kaptam. Ára volt, ez igaz. De nem akarom visszakapni a régi életem, nem kérem a rák előtti életem, ha ez volt az ára egy teljesebb életnek, megfizettem, nem sajnálom.

V: Nagyon köszönjük, hogy elmesélted, lesznek pillanatok, amikor a te harcod fog majd eszünkbe jutni, és erőt adni nekünk.

Az interjút Paulon Viki készítette